Az ágyon fekve bámultam a plafont. Hideg volt a szállón, már megszoktam, hogy esténként beledermedek a penészes takarómba. Két zoknit húztam, magam alá tettem a vastagabb, bolyhosabb plédet, jóleső puhaságot hazudtam magamnak. Behunytam a szemem. Majd kinyitottam. Játszani kezdtem a falrepedésekkel, verset mondanak egymásnak, ki kell találni a folytatást. Nem hagytam elhülyülni magam, edzettem az agytekervényeimet.
„Bús düledékeiden....”
Üvöltés kezdődött a folyosón. Trágár szavakat kiabáltak egymásra a mocsokba süllyedt sorstársaim. Közös sorsot hordozunk. Elnevettem magam. Sorsot? Hordozunk? Sorsot húztunk, ez a lap jött ki. Megszívatott minket a sors, de már rég nem rágódtam ezen. Minek. Ha keveset rágódsz, többet élsz, jutott eszembe Gyula veretes okossága. Gyula lerokkanásáig targoncavezető volt, most a falszomszédom a szállón. Illetve volt. Tegnapelőtt verték agyon a kínai piac mögött. Állítólag. Hogy ki állította, már nem emlékszem, fura felejtéseim voltak már régóta, de jobb is. Itt veszélyes állat a múlt. Nemcsak, hogy megmar, ha nem figyelsz, de prédául is dob a jelennek, és akkor vége. Nem lesz többé jövőd. Belehaltál az emlékeidbe.
Ahogy összerántotta a mellkasom a nevetés, éles fájdalom hasított a szívembe. A hátam közepébe kúszott utána, majd a bal vállamba szaladt, ott megállt. Valami furcsa remegést is hozott, és az állkapcsom is elkezdett fájni. Verítékeztem.
“Husztnak romvára megállék, csend vala….”
Egyre jobban izzadtam. Elvonási tünet nem lehet, mert már egy éve absztinens vagyok, jutott eszembe. Nem tudtam, mi van velem. Feküdtem, és verseltek tovább egymásnak a falrepedések.
„Felleg alól szállt fel az éjjeli hold......”
Már rázott a hideg, és a folyosón tovább üvöltöttek.
„Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.”
Az egyik falrepedésből szárnyas alak lépett ki. Meleg fuvallat jött vele, a könnyű levegőáramlat megérintette a homlokom, mint anyám puha ujjai régen. Hiányzott anyám. Ha volt egyáltalán, nem emlékszem rá. Csak a melegségre, ami rágondolva megmaradt. Olvastam, hogy a haldokló sérült katonák rémülten, vinnyogva, sírva azt kiabálják ismételgetve hosszan, hogy „mama, mama, mama, mama...”. A harctéren. Harcedzett gyilkosok. Úgy véltem, megszelídül az ember, ha halni készül.
„Óh, hát miféle anyag vagyok én....”
Csodaszép arca volt az angyalnak, aki a falrepedésből kilépett. Juli nézett így rám 20 éve, amikor a padlásunkon ültünk egymással szemben, és hallgattunk. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk egymással, ezért inkább hagytuk megállni a pillanatot. Szép volt. Úgy emlékszem. A legszebb pillanat az életemben.
„Hogy pillantásod metsz és alakít...”
Újra éles fájdalom hasított szívembe. Anya és Juli. Sírni kezdtem. Ordítani akartam én is, de nem jött ki hang a torkomon. Mint amikor álmunkban kiabálnánk, de nem megy. Mama, próbáltam kiáltani, de görcsbe ugrott a szám, és zsibbadt lett a nyelvem. Mama! Mama!
Lezártam ezután a pillanatot. Már nincs értelme próbálkozni. Érezni, és sírni sem. A végtelen magány örvénye sem elnyelni, sem kidobni nem tud már, jutott eszembe, és inkább abbahagytam élni. Ez volt a legjobb megoldás. Abbahagyni élni. Milyen egyszerű és pompás megoldás. A pompanélküli életemben, húztam el a szám. Húztam volna, eszméltem rá, de már semmim sem tudtam mozgatni.
Az angyal mellém lépett. Anya és Juli. Mostmár nem láttam jól az arcát. Kisimította az odaizzadt hajam a homlokomból, és a penészes takarót gyengéden az arcomra húzta.
Fel akartam emelni a karom, hogy lehúzzam magamról a takarót, és magamhoz húzzam az angyalt, de nem volt erőm. Elviszel innen, kérdeztem tőle, értem jöttél, elviszel, kiáltottam fel, hisz végre megjött a hangom. Az angyal egy kecses mozdulattal csendre intett. Anya és Juli. Végre. Melegség öntött el, és öröm. Megkönnyebbülten süllyedtem bele a semmibe.
Az orvostanhallgató egykedvűen húzta le a tetem arcáról a lepedőt. Megforgatta a lábcédulát. N.N. hajléktalan férfi, 42 éves, infarctus miocardialis.